Bohém napok

Arra ébredek, hogy havazik... de már egy jó ideje, mert vastag hóréteg ül mindenen. Nem láttam 20-30 centis havat az elmúlt 6 évben mióta ebben az országban élek. Keko szertelen izgalma rám is átragad. Dobáljuk a hógolyókat, túrjuk a havat a lapáttal.

Teljesen elvarázsolódtam ma. Ez a váratlan fehérség és a letompult zajoktól még csendesebb vasárnap elvarázsolt és egy másik világba repített. Egy olyanba, ahol nem számítanak többé a nagyon sürgősnek gondolt teendőim, hanem csak sodródás, rácsodálkozás van.

Délután órákig tapostuk a lábközépig érő szűz havat a falu határában, ebben a hófehér álomvilágban Kekoval, RG-vel és gyerekeivel. Szarvas csorda... az apróra zsugorodott gyerekek a távolban egy nagy szántóföld közepén... nehéz megmondani milyen messze vannak, mert nincs határvonal az ég és a föld között... és a hó csak hull, mi  fújuk a füstöt RG-vel a szánkókon kuporogva az erdőszélen... telefonon beszél, de nem bánom, nincs kedvem beszélni. Időtlenség van.

Persze azért hazajöttünk mielőtt alkonyodott. Visszafele pont úgy éreztük magunkat, mint egy sarki kutatócsapat. Feltettem a curryt főni és leültünk zöld teát inni Kekoval... mártogatjuk a karácsony illatú mézeskalácsot, de csak hogy felmelegedjünk és kimehessünk hóembert építeni este.

Holnap hószünet lesz, csak, hogy folytatódhasson ez az álom... aztán este Mariah Carey koncert Csipivel.

Majd ébresszetek fel, ha már túl régóta álmodok.

 

 

A szívemnek legdrágább barátom olyan, hogy hetekig hiába hívom, nem tudja felvenni a telefont, de mikor igazán, nagyon szükségem van rá, mindig felveszi... például, hogy belezokoghassak a telefonba. Elképesztően pontos antennái vannak erre, amelyek tévedhetetlenül működnek 1600 km távolságból is.

Annyira tud fájni, ahogy minden hétköznap elvesz valamit abból, amitől annyira jó társak vagyunk.

Ezen az sem segít, hogy még mindig szerelemmel szeretem... ahogy ő is engem. Az elmúlt 3 év egyszerűen egy pokoljárás volt... és bár igaz, hogy most kicsit könnyebb lett minden, de még mindig minden nap megszakad egymásért a szívünk.

Utálom elnézni, ahogy minden nap be kell mennie egy munkahelyre, amit gyűlöl... és ugye én sem azt csinálom, amihez értek.

Ez most nagyon betalált:

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de ídőt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Mindig megpróbálok újra írni, mert érzem a szükségét... csak nincs mikor.

Teljesen újrakezdeni az életed egy idegen országban az a téma, amiről még érdemes is lenne, hátha másokat is érdekel. Azt hiszem meg fogom próbálni.

Péntek este végre sikerült, évek óta elöször, úgy rendesen szétcsapni magam két barátnőm társaságában. Ez egyébként egy vicces élethelyzet, mert ők mindketten tősgyökeres brittek és azt gondolnátok, hogy van kultúrális szakadék köztünk, pedig egyáltalán nincs. Annyira hasonló a humorunk, hogy nehéz elképzelni, hogy két teljesen különböző helyről érkeztünk. Az egyetlen típusú poén, amit nem tudok fogni, az olyan, amikor például valami régi tévéműsorral kapcsolatban kialakult szállóige a poén, de szerencsére ők roppant előzékenyen mindig elmagyarázzák kérdés nélkül, hogy közös inerciarendszerbe helyezzenek.

Mindenesetre mostanra angolul is megy a visítva röhögés totál szétcsapva.

Egyébként meg már a blog címe is szar... egyszerűen elmúltak azok a napok.

Néha minden porcikám bulizni vágyik, de egyszerűen nem tudjuk megoldani, hogy eljárhassunk... legalábbis jelenleg. Ha ez így megy tovább, lassan becsavarodom... és ezen az sem segít, hogy tökilöki egyébként imádnivaló poronty.

Rühellem ezt a besüppedt középkorú feelinget.

Jó lenne írni.

Nem vagyok jól mostanában... ha elhagyom az eufemizmust, akkor mondhatnám, hogy kurva szarul.

Kívülálló lettem a saját életemben... minden csak idegesítő háttérzajként kúszik be hozzám. Jelenleg egyszerűen szar anya, szar társ és szar barát vagyok... és akkor még az egzisztenciális válságról nem is beszéltem, pedig ez az alfája és omegája mindennek... legalábbis azt hiszem.

Van olyan csököttlelkű családtagom, aki szerint ez az ünnep csak az ajándékról szól. Küldött is, de egyébként nem beszélünk, mert nem bírja az őszinteséget.

Ellenben van nekem egy igazán melegszívű férjem, aki csak a fejét csóválja, és nem érti. Nem tudom neki megmagyarázni, hisz én sem értem. Mindenesetre mi idén nem veszünk egymásnak ajándékot. Kötünk egy masnit a csecsemőnkre, és berakjuk a fa alá. Szerintem nagyon szép karácsonyunk lesz.

Azzal a szarral meg, amit szeretet helyett kaptam, kibélelem a szemetesem.

 

Sűrű évem volt.

Férjhez mentem és gyarapodtunk is, egy nagyon szép kisfiúval.

 

Tudom, tudom... nem írok túl gyakran. Dehát annyi a dolgom, nem érek rá. Főzni kell, enni kell, kávézni kell, aludni kell, beszélgetni kell, csodálni kell, ölelni-szeretni kell... igen, szeretni kell, meg boldognak kell lenni... most kell boldognak lenni, mikor lehet, mikor van miért. Blogot írni ráérek máskor is... majd holnap.

Lehet, hogy a macskámon nem csak a kért ivartalanítást végezték el, hanem egy részleges lobotómiát is... vagy már eredetileg is hülye volt... nem is tudom.
Eltelt a műtét óta egy hét, az a kis hülye pedig még mindig nem fogta fel, hogy bele kéne számítani a körgallért is a szélességébe. Peach-nek ez sokkal jobban ment emlékeim szerint... szinte elegánsan viselte, mindenesetre nem állította bele hajnalonként a tölcsér szélét a hátunkba.

No mindegy, nem az eszéért szeretjük.

A sorsot néha rajtakapod... mikor lepörgeted, hogy mennyi apró véletlen vezetett el egy fontos eseményhez. Sosem tudhatod, hogy mi mire lesz jó végül...

és akkor most hálát adok azért a tányér romlott gombapaprikásért.

Na azért csöpögtetek kis infókat...

Elveszett Wisp egy kis időre.
Nem írtam róla, mert féltem, hogy ha kimondom, hogy elveszett, akkor tényleg úgy lesz, és sosem kerül elő többet. Szómágia. Több mint három hete kerestem már mikor előkerült (ennek múlt pénteken volt egy hete), a kettővel arrébb lévő ház kertjéből. Mikor megtaláltam csak profilja volt, ami akkor volt igazán ijesztő, mikor megfürdettük... leginkább egy macska csontvázára emlékeztetett. A szívem szakadt meg csak a látványától is. Aztán elmúlt a nagy ijedelem, mert hihetetlen sebességgel felhízlalta magát... gyakorlatilag az összes húst visszaszedte magára egy hét alatt. Közben átesett egy kis jellemváltozáson is. A történtek sokkal bújósabbá tették, naphosszat az ölünkben ülne, ha hagynánk... (Igen Csipiében is, pedig megfogni sem nagyon hagyta magát neki eltűnése előtt.) kicsit kevésbé rosszcsont, és úgy általában egy hálás jószág lett.

Remélem ez már a kialakult jelleme, és ivartalanítás után sem változik meg nagyon. Szeretem így.

Cat szombat este megjegyezte, hogy hiányolja az új blogbejegyzéseket. Mivel nem nagyon ér rá, innen tájékozódik... aki meg nem blogol, az nyilván nem is él. Nyilván.
Szerintem meg, nemélni jó... illetvehát nem így élni, nem itt élni jó. Sokkal jobb. Bármilyen fura, hogy nincs miért nyavajognom, azért élvezem. Na persze, tényleg lehetne jó dolgokról is írni, csak azok feleannyira sem érdekesek... no meg persze idő is kell hozzá, azt meg mással töltöm jelenleg... in the real life.

Tegnap este hirtelen ötlettől vezérelve beestünk az Erik Sumo, Katona József színházban tartott, jótékonysági koncertjére. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ülve is lehet őket hallgatni... nem is volt egyszerű nem felpattanni. Összeségében ez volt az elmúlt évek legnagyobb élőzenei élménye. Kárpótolva éreztem magam, mivel a remek hangosításnak köszönhetően ezúttal nem vesztek el a finomságok a koncertzajban. Beleszerettem nem egy olyan számukba, amit bár ismertem, de nem hallottam még sosem igazán olyannak, mint tegnap. Jó volt, no.

Én nem tudtam, hogy ez ilyen...
márminthogy ilyen is lehet...
márminthogy boldog.

Tegnap elfogott a pánik.

Az életem egy idill egyébként. Teljesen elveszünk egymás pillantásában, s amikor nagyritkán felpillantunk, mosolyogva állapítjuk meg, hogy megint csak a díszlet változott... városliget, hajógyári sziget, margitsziget, római part, füstös kocsmák, kerthelységek, rakpartok, szemétdombok, padok... napsütés, zuhogó eső, csillagos ég, felhős telihold. Mi meg csak állunk a forgószínpadon és bárgyún mosolygunk.

De tegnap este nem mosolyogtam. Csak simán pánikba estem... még mindig szikla van tőle a gyomrom helyén. Nem volt elég a rémület, a hideg veríték, még a szavakat sem találtam, amivel megnyugtathatnám, amitől megnyugodnék. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden került a múltamból még a megfelelő helyre, most meg talán túl korán voltam túl biztos a saját érzéseimben... és ez túlságosan hasonlít valamire, amitől inkább szabadulnék, és amit ez a - egyébként ezúttal teljesen megalapozott - bizonyosságérzés rendre előhív.
Egyszerűen képtelen vagyok megbízni a saját értékítéletemben. Hisz tévedtem már. Nagyot tévedtem, és a tévedésem még most is kísért. Nagy nehezen most újra elhittem, hogy vannak giccses tündérmesék... nem akarom elszúrni. Mert el tudnám, az tiszta sor... tehetségem van hozzá. Remélem eszem több van.

Pont mondta ma a pszichológusom délelőtt, hogy nem is vagyok annyira defektes... legalábbis a személyiségtesztem szerint.

Viszont a bringám már megint az volt. Nem értem hogyan csinálom. Megint megpróbáltam megmenteni magam... és megint nem sikerült (ezzel végre lehetőséget adtam Csipinek, hogy bizonyíthassa, mennyire lovag, amit ő készséggel megtett) mert persze megint feleslegesen foltoztam (értsd. lettem nyakig koszos-olajos), mert mikor megpróbáltuk üzemi nyomásra fújni, majd levenni a pumpát, akkor a túlságosan meglazított szeleptűt is sikerült kilőni... föld körüli pályára valószínűleg... mindenesetre meg nem lett. Fasza.

Akkor keressünk bringaszervízt... nézzünk esdeklőn, hogy nekünk ez mennyire nagyon fontos-sürgős... majd hallgassuk végig a szervízes anyázását, hogy ferde a villa és nem akar bemenni a kerék...
Aztán rakjuk meg a nyugatitól káposztásig a Váci utat fél órán belül, hogy kivörösödve érkezzünk fél órás késéssel. Ez a mai nap receptje. Kicsit fárasztóra sikerült.

Tegnap azt hiszem sikerült megalkotnom az eddigi legszenvedélyesebb currymet. Maga volt a perzselő szenvedély... köszönhetően a sok chilinek és fahéjnak... azt hiszem. Hozzá egyszerű mustármagos, római köményes, kurkumás rizs és friss saláta répából és retekből. Jó volt. Majd lesz fotó is.

Mindig akkor biciklizem, mikor jól esik. Mostanában rendeszeresen elázom. Volt olyan is, hogy a nap egyetlen 5 perces zuhéját fogtam ki. Persze azért annyira nem bánom, különben miről írogatnék itt.

Arról, hogy boldog vagyok nehéz bármit írni. Tiszta szürreál. Nincs min nyígnom, illetve, ha lenne is, azt sem tudom most komolyan csinálni. Egy nyáltenger az életem, tíz centivel a föld felett, és ráadásul még agyam sincs... folydogál kifelé a fülemen. Gáz. Sokkal jobban el tudnám hinni, hogy ez a valóság, ha valami szar is lenne a palacsintában, nem csak geil töltelék. De nincs... én meg álmodok tovább... és közben remélem, hogy nem csak egy álom... vagy ha mégis, akkor nem szeretnék felébredni egy idegi még....

mondjuk úgy egy száz évig.

Most már tényleg kezdem unni. Ahogy kicsit szárazabb az idő, én rögtön defektet kapok. Reméltem, hogy télen majd jól elrohadnak a királydinnyetüskék, és legfeljebb pár üvegszilánkra futhatok rá, de nem. A káposztásmegyeri bringaút olyan szépen be van terítve vele, hogy öröm nézni.

Tegnap olyan defektem volt, amilyen még sose. Azt hittem hátsó kerék... neki is álltam megfoltozni... hozzáteszem teljesen feleslegesen, mivel nem az volt az egyetlen lyuk azon a keréken... ahogy az elülsőmben sem csak egy tüske volt... feladtam. Kicsit bosszúsan eltoltam a bringát Zsoltiékhoz.. illetve egy idő után már vittem, annyira felnin voltam amennyire csak lehet. A jó oldala, hogy Zsolti alámtette a saját mountiját ma délutánig, merthogy azon úgyis eggbeater van, mint az enyémen. Nagyon jó kis járgány, bármennyire nem tudok mit kezdeni általában egy mountival.

Mivel mindig ugyanazon a szakaszon kapok defektet, arra gondolkodtam, hogy megérné fognom egy seprűt... vagy egy lángszórót... még nem döntöttem.