Bohém napok

Tegnap azt találta mondani, hogy az a legszebb az egészben, hogy kivételesen nem futtat demo verziót. Rögtön értettem mire gondol... mert kivételesen én sem. Nagy dolog ez valakitől, aki mindent  mindig előre elképzel, és aztán ahhoz hasonlítgat (ami egyébként a biztos recept a boldogtalansághoz).

Eszembejutnak dolgok, amiket minden bizonnyal együtt csinálunk majd... és ez is fura, nem a nagy dolgok, hétköznapiságok... pölö, hogy még nem is voltunk együtt boltban, vagy, hogy még nem voltak kompromisszumot igénylő nézeteltéréseink... és azon kapom magam, hogy nem képzelem el milyen lesz...
viszont roppant kiváncsian várom.

Valami elromlott bennem. Nem most, már rég. Valami egyszerűen nem enged boldognak lenni.
Nem értem én ezt, tényleg. Délelőtt még minden rendben, minden olyan reményteli, derűs napfényes és színes... hogy aztán fél órán belül megszálljon egy erős, megmagyarázhatatlan szorongás, ami görcsbe rántja a gyomrom, satuba fogja a szívem. Lakik bennem egy varjú... és károg... arról, hogy mindennek meg kell fizetni az árát. Baj, hogy most nem szeretném? Csak egy kicsit még hadd... kicsit még élvezni akarom, hogy most jó... csak még egy hét, csak még egy nap, csak még egy óra... kicsit még hadd.

Tuti, hogy az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok.

Ma reggelre hirtelen kiürült belőlem egy csomó minden, aminek már rég kellett volna. Már nem fáj, ami tegnap (navégre), már nem aggasztanak a mileszhák. Elmúlt az álmatlanságom, és az álmaim átmostak, elvitték a szorongásom, ami nem kis dolog, tekintve, hogy nem is emlékszem már mikor ébredtem utoljára laza izmokkal, szorongás nélkül (mármint gyógyszermentesen). Nem egy éven belül volt, az biztos.

Kiheverem lassan a balatonkört is, ami fizikailag eléggé leírt azért, lássuk be.
Majd írok erről is, mert jó volt, meg sokegyébről... de most, most nem, most csak élvezem, hogy jól vagyok, laza vagyok. Erőt vett rajtam a derű, újra. Navégre.

Annyideannyiminden lenne most itt...
nem tudok írni. Túl sok ez a minden most így egyszerre.

Hihetelen durva most megélni a saját életem.
Már több mint egy hete csak pislogok.
Pislogok és közben hol nevetek, hol meg sírok.
Sírok, ha fáj... idülten vigyorgok, ha jó.
Mert ha jó, akkor nagyon jó... meg persze, ha fáj akkor eléggé nagyon. Az fáj, hogy nem nekem fáj. Bárha nekem fájna. Jobb volna. Vagy nem. Nem tudom. Fájt már eleget. Utálom magam, mert nekem jó. Persze hülyeség az egész... és elmúlik majd ez is.
Jó is, rossz is.

Az van, hogy leugrottam a kötélről, és amilyen hülye vagyok teljesen önszántamból.
Szabadesés.

Jó lenne mondjuk tudni, hogy a hátamon a csomag egy ejtőernyő, vagy csak az uzsonnásdobozom... de végülis minek? Ha nem ernyő, akkor úgysem uzsonnázom.

Ma hajnalban valaki megszületett, valaki pedig, aki jelentett számomra valamit, majdnem pont akkor meghalt. Fiatal volt. Én is az vagyok... de mint a mellékelt ábra mutatja, bármely korban lehetsz halálkorú. Szomorú vagyok ettöl a gondolattól...
bár jó nap ez a halálra, legalábbis nem rosszabb mint a többi.

Egész éjjel esett... és én szeretem a hideg cseppeket a bőrömön... mikor megtalálják a rést a sál és a nyakam között, mikor megültek a hajam szállain, vagy legördülnek a kezem hátán... a keze hátára. Vannak különös pillanatok, mikor annyira tudatában vagyok, annak, hogy van testem, mint máskor sosem. Nem csak a bőrömnek, vagy a számnak, hanem a véredényeimnek, a bennük zajosan áramló vérnek, a kalimpáló szívnek. De főleg a bőrömnek és a számnak. Főleg a számnak.
Egész éjjel esett... én meg sétáltam, a fénylő aszfalton, fogtam a kezét... miközben az idő pillanatokká sűrűsödött... esőcseppekkén gördült le.


Pont ilyen hangulat volt. Pont ilyen.

"Már átláttok rajtam, de nem láttok belém, én egy univerzális gondolkodóval élek, aki folyton boldogabb akar lenni, s nem érti meg, hogy ez nem igy működik, nem ilyen egyszerű..." Ez a legnehezebb... együttélni magammal a saját fejemben. Legszívesebben új albérlőt fogadnék... de nem lehet. Nem lehet?

Reggel már közel sem tűnik olyan jó ötletnek a tegnap esti borozás... meg az éjszakázás. Fejfájástól és halmozott alváshiánytól szenvedek. Nadehát, ki mint vet...
Jó reggelt.

őrületőrületőrület
most már totál tök biztos, hogy nem vagyok normális.
ezzel az erővel a holdra is kilőhetném magam... az sem lenne kevésbé veszélyes terep...
és kevésbé súlytalan érzés sem.

Már megint ülök a hullámvasúton... elragad szép lassan, nincs kiszállás.

"A hinta száll, közel most az ég
Rajta ül egy srác és én
Szárnyalunk, szerelmeskedünk
Fáj de mégis jó nekünk
A gép zuhan, a füst vakít..."

Ide most Péterfy Bori & a Love Band Katapult című száma jött volna, de nem találom seholsem.

A bennem gyülemlő feszültség egy olyan pontnál érte el a kritikus tömeget, amiről azt gondoltam, hogy már nem bánt. Francokat nem... túlságosan is érzékeny pont. Mindegyik számomra nagyon fontos nőismerősöm mostanában szült, esett teherbe, vagy legalábbis már rendezte az életét egy gyerek érkezésére. Majd mind fiatalabbak nálam. Ma a kolleganőm jelentette be, hogy állapotos. Örültem, gratuláltam, aztán bringára pattantam... és ott tört rám a megállíthatatlannak bizonyuló zokogás. Még mikor koalagihoz értem sem tudtam abbahagyni... ültem a lépcsőn és mikor megjött, hirtelen nem tudtam megmondani mi bajom van. Semmi. Minden.

Út közben azért beterítettem a bringautat cm matricákkal... mondjuk sokat már nem kaptam a hajti pajtinál, de a kereszteződésekhez pont elég volt.
Út közben majdnem elütöttek ma... de most nem csak olyan tessék lássék módon sikerült volna, mert a csaj vagy hússzal rongyolt fel a vágány utcai bringaútra sréhen, hogy ő épp parkol... cseppet sem zavarta, hogy bringás is van rajta. Inkább a kavicságyat választottam és a kerítéssel való ütközést... meg persze a hangos anyázást ijedtemben, mikor végre feltűntem neki.
Út közben aztán arra gondoltam, hogy túlteng bennem az életösztön, ha ennyire figyelek. Talán nem kéne? Talán nem kéne.

Másrészt viszont megindító, ahogy próbál törődni velem, ahogy próbál megmenteni, és tudom, hogy ha nem lennék ilyen ostobán önfejű és konok természet, akkor jobban tudnám értékelni. De mivel az vagyok, csak azt a szándékot érzem ki belőle, hogy magához láncoljon. Nem akarom, hogy megmentsenek, én akarom csinálni, én akarom megmenteni magam. Más úgysem tudna.

Másrészt viszont én is elég kretén tudok lenni. Bennem is van annyi önzés, mint benne.

Másrészt viszont szeretném nem elvágni a szálakat, egyet sem, senkivel sem, hogy mikor majd rendbehoztam a személyes kis káoszom, akkor kibogozhassam ezeket is... és bizonyára addig még kötök pár csomót is, ahogy magamat ismerem.

Másrészt viszont segítségre mindenkinek szüksége van... néha elég csak egy széles váll, egy kedves mosoly, egy hízelgő bók, egy nemvárt figyelmesség, egy nagyonvárt levél, egy megnyugtató szó, egy szívből jövő ölelés...

Azért vér kretén tud lenni néha. És itt nem arra gondolok, hogy olyan, amilyen... senki nem bújhat ki a bőréből... és én meg általában el tudom fogadni az embereket olyannak, amilyenek. Általában.
Viszont. Teljesen kiborít ha valaki alkalmatlan arra, hogy a szituációnak megfelelően viselkedjen (höh, nem mintha én minden állapotomban alkalmas lennék rá). Legalábbis most kiborít. A hangsúly a moston van. Igen, türelmetlen vagyok, igen, most nehezebben figyelek másra, és igen, vannak dolgok, amiket nem akarok megérteni. Hogy miért?

Az elmúlt hónapban sikerült úgy összejönnie a dolgoknak (és valljuk be őszintén, hogy ha nem is tevékenyen, de hozzájárultam a szituáció bizonyos komponenseinek kialakulásához... itt a hangsúly pont a nem tevékenyen van... elhagytam magam kicsit, no), hogy életem minden területén szakadék szélére sodródtam. Tudom, ritka az ilyen, de nekem most sikerült összehozni. Mentálisan, érzelmileg, egzisztenciálisan és anyagilag egyidejűleg padlón lenni nem éppen az, ami türelmessé és megértővé teszi az embert.
Sőt, igazából hozzám kéne most türelem. A héten minden csak rosszabb lett, mert a szarkupacra, amit részben magam idéztem elő, pár oldalról kaptam még plussz egy lapáttal, ami kétségessé tette, hogy egyáltalán kivitelezhetőek-e a helyzet megoldására szövögetett terveim. Úgy tűnik nem azok. És most önhibámon kívül nem azok. Persze ez csak annyit jelent, hogy ez az évem a végére nem úgy fog alakulni, ahogy elképzeltem már jó előre... hanem másképp kell megoldanom az életem. De meg fogom oldani. Még sosem volt olyan, hogy valahogy ne lett volna. Majd most is lesz valahogy.

És most... hát most még egyensúlyozgatok egy darabig a szakadék fölött egy kötélen...

A kötéltáncost meg nem célszerű: sürgetni, elvonni a figyelmét, pusztán segítő szándékkal megfogni a kötelet, hogy ne lengjen annyira, vagy megpróbálni meggyőzni arról pölö, hogy forduljon vissza (mert mondjuk a szakadéknak ez a széle még sokkal közelebb van)...
egyszóval semmiképp nem célszerű bármely módon megzavarni kötéltánc közben.

A hüvösvölgyi bicikliúton ma csupa olyan geil jelző jutott csak eszembe, hogy balzsamos, bódító... ecetera. Mert az van bódító, nehéz, mézes virágillat mindenhol, ahol egy talpalatnyi zöld van. Tavasz van. És most, hogy újra érzek szagokat, átjár tőle az életöröm. Gondok ide vagy oda, tavasz van. És ez jó. Nagyon jó.

Ma már körülbelül a 40. kmen vagyok túl biciklin, és még hol a nap vége. Azért érzem szükségét, hogy ezt most itt leírjam, mert egész konkrétan egy hősnek (ill. hősnőnek mégilletvébb heroine-nek) érzem magam. Mondjuk az érzéshez hozzájárul azért a puska is a vállamon, és a vele való szükséges pózolás, de főleg az a tény, hogy túléltem a feltekerést a zugligetin. Nagyon rossz vagyok ebben a felfelé tekerésben. Az első alkalom, hogy kibírtam anélkül, hogy toltam volna egy darabon. Szóval egy hős vagyok, és mégcsak bele sem haltam.
Csak majdnem.

Ő:

"Szeretek vele beszélgetni. Minden alkalommal kiderül valami új, esetleg tisztázódik félreértés, felmerül egy új gondolat. Mindig jutunk valami újra.

És tegnap-ma kövek is gördültek, lefele, szívekről."

Én:

Szeretek vele beszélgetni. Minden alkalommal ráébreszt, hogy némely dologban milyen felszínes tudok lenni, meg a kezdeti benyomásaim rabja... a tükör, amit elém tart őszinte, de mégsem bántó... őszintesége ellenére hízelgő. Gyarlónak lát. Jó módon gyarlónak. Mindig meg tud lepni, egy furcsán bölcs megjegyzésével, amire legkevésbé számítok tőle.

És képes elengedni, mert meg akar tartani...

Nem akartam vele találkozni tegnap, mert olyan voltam, mint egy időzített bomba. Aztán mégis, mert kétségbeesést hallottam az ő hangjában is. Aztán későig ültünk a Wagonban... láncdohányoztam, beszélgettünk. Egy idő után azon kaptam magam, hogy már mosolygok is... ő is. Kinevettük egymást... magunkat. Elkapott az érzés, hogy néha mintha a bátyám volna... mondtam neki. ("Te vagy az idősebb, hülye!") Belehajoltam a nyakába... nyáresték illatát árasztotta... pedig nyarunk nem is volt közös... lehet, hogy nem is lesz... de nem számít. A tiszetelet számít, meg a szeretet... de főleg a tisztelet, megtisztelni a másikat azzal, hogy igazat mondunk neki... mindig igazat. Tartoztunk egymásnak egy-egy vallomással, amit kicsit pirulva tettünk meg, és csodálkozva, hogy a másik nem dühös kicsit sem. Szeretem mindezért.