Bohém napok

Háromkor csatakosan ébredtem egy rémálomtól (olyan klasszikus zombis horror volt, amilyet ritkán nézek, és még ritkábban álmodok)... még reszketek egy kicsit a paplan alatt, pedig a lakás egy katlan... nézem a hőmérőt 19 fok... akkor én vagyok egy katlan... lázas. Remek. Aztán telehánytam a wcét... reggelig többrendbelileg. Nem dolgozom ma. Remek.

Ma este Jack születésnapja szolgáltatta a remek apropót a berúgásra... éshátugye ki vagyok én, hogy kihagyjak bármiféle apropót... berúgtam. Megint többet és hangosabban beszéltem, mint szerettem volna, és megint adódott némi problémám a tájékozódás terén. Azt gondoltam, hogy ha ismerős utcát találok, akkor már nem lehet komoly gond hazatalálni, miközben épp ellenkező irányban tekertem a Király utcán... Persze aztán hazaértem... mert ha én nem is, a lábaim tudják mi a dolguk.

Adalékok:

A beszélgetések nagyrészt vidámak, de mindenképp érdekesek voltak. B. volt oly kedves, és leolajozta a láncomat, amit ma bringatakarítás után kihagytam. Jó este volt.

Wisp megtalálta a macskamentát a szekrény tetején, és akkurát módon az étkezőm minden négyzetcentiméterét beterítette vele... nagggyon precíz.

A bringakampó még mindig nagyon magasan van.

Ha van amit jobban utálok annál, hogy egy pasi érzéketlen tuskóként viselkedik (ami ugye default), az az, ha még nyíg is hozzá.

A csajokat sem értem néha... beleértve magamat is... ők is tudnak érzéketlen tuskók lenni... és még angyali módon mosolyognak is hozzá.

Van kulcsom a szívéhez, az ágyékához, és a lakásához is... csak magamhoz nincs, amit odaadhatnék neki. Kívánom... mindig, szeretem is ...néha, de mégsem. Mi a baj velem? Egy jégszívű dög vagyok.

Van nekem gyönyörűtestü szeretőm, aki mikor félmólésan, jéggé fagyva megérkezem, felmelegít... és nem bánja a füstízű csókokat... reggel pedig, miközben gyermekével játsza a mindennapos kis harcát a felöltözésért, időt szakít azért, hogy ágyba hozza nekem a kávét, amit pont olyan ízű, amilyennek szeretem...
Ehh, nem is érdemlek én ilyet.

Ezen a hétvégén nem sikerült egy éjszakát sem itthon töltenem... és ugyanott sem két egymást követőt. A nappalokat főleg szociálizációval töltöttem, úgymint közös főzés, evés, miegyéb, az éjszakákat meg hát... miegyébbel. Utálom ezt mondani, de elfáradtam.

Gondoltam is ma, hogy munka után, este nyolckor már nem indulok el Bandiékkal találkozni, mert jó lenne már itthon... de valahogy nem bírtam ellenállni sem a pár pohár bor ígéretének (mi másra jó az ember névnapja, ha nem arra, hogy apropót szolgáltasson az ivásra... ezenkívül vérfaszság sztem), sem a remek időben bringázásnak... szumma szummárom csak eltekertem a Tandembe, no.

Gz: -Nem szeretném ha ilyen egysíkú lenne a kapcsolatunk.
Dá: -Ha a horizontálisra gondolsz, mint síkra, akkor nekem az nagyon megfelel.
Gz: -Hát végülis... szoktuk csinálni előlről, hátulról, oldalról... az már három sík...
Dá: -Na látod! A három sík az pedig már tér...
       igazán nem mondhatod, hogy nem engedek teret a kapcsolatunknak.

hmm, jó ma beleszagolni a levegőbe... jó ma élni.

Késő novembert játszik ma a város... bennem meg tavaszt játszanak a kergetőző hormonok.

Merőben szokatlan, és szinte elfelejtett érzés az a mardosó éhség, amit tegnap óta érzek. Ma olyat tettem, amit évek óta nem... reggeliztem... aztán persze ebédeltem, vacsoráztam és sütiztem is. Azt hiszem muszáj leszek pár plussz kilométert tekerni ezentúl minden nap.

Imádom ám mikor dudálva mutogat az autós, hogy vajh miért nem a bicikliutat használom. Annyira szívesen elmagyaráznám ilyenkor, hogy "azért nem, bazzeg, mert tavaly kétszer ütöttek el a Tatai úton... mert úgy rongyoltok ki a kocsikihajtókon hússzal a bringasávra, mintha ott sem lenne". A kedvencem az volt, amikor egy kamion tette ugyanezt... szerencsére elhibázott egy másodperccel... még így is majdnem befaroltam alá.

És, hogy miért pont ez? Mert jókedvem van, és mert végre mosolygó nosztalgiával tudok visszagondolni arra a nagyon őrült nyári csajra... azon a szerpentinen. Igen, akkor voltam a legboldogabb... egy ford volánjánál, egy szerpentinen, egy késő nyári, esős délelőttön... minden ami ezután történt, már csak leszállóág volt. Azóta is arra vágyom... arra a megkönnyebbülésre, arra az ellazultságra, azokra az örömkönnyekre... az érzésre, hogy most már minden rendben lesz. Most nem érzem... csak tudom... a végén minden mindig rendben lesz.

Több hét agónia után a reboot kicsit nehézkes. Elpuhultam. Mivel elég keveset ültem bringán ezalatt, a tegnapi 25 km eléggé megviselt. Minden izmomat külön érzem a combomban és a fenekemben, a térdem is kikészült... a bringa meg nem suhan úgy, ahogy szeretném... csiga vagyok és még zihálok is hozzá... egyszóval elpuhultam. Nem baj... ma már jobb lesz. Vissza kell állnom... kevesebb cigi, több lendület. Tekerés, úszás, futás. Ez a terv.

Tegnap végre főzésre alkalmas állapotba szedtem a konyhámat, és rögtön főztem is egy spenótos vegacurryt... mit mondhatnék... zseni vagyok... nagyon finom lett.

Most akkor ez tényleg így működik?
Mármint amikor beüt végre az antidepresszáns. Lefekszik még depressziósan, mint akinek semennyi alvás nem elég, akinek semmihez nincs igazán kedve, ereje (jah, hát két hete pont egy szalmaszálat sem tettem itthon keresztbe... szalad a lakás, felújítás félbehagyva)... aztán felébred hat óra alvás után, pihenten, jó hangulatban, kávét főz, kávézik, macskát etet,  szemet szúr neki a rendetlenség... rendezkedik, beágyaz, mosogat, betesz egy mosást, zuhanyzik, felhúzza a bringáscuccot... és még mindig időben van, hogy tegyen egy bejegyzést a blogjába (úgy tűnik, két hónapja ez lesz az első alkalom, hogy nem kések a munkahelyemről). Nahát.
Akkor ez most tényleg így működik?

Okosan elölhagytam este a bringámat... reggel úgyis azzal megyek, csak arra nem gondoltam, hogy -mint váratlan tereptárgyba- az első dolgom lesz beverni a lábam a pedálba. Alaposan. Au. Pedig pontosan tudom, hogy milyen rosszul koordinálok reggel... csak kóválygok a kávém előtt. Hihetetlen mennyire nem vagyok tanulékony... újra és újra elkövetem ugyanazokat a hibákat.

Mindig utáltam a telet, pedig megvan a maga varázsa. Tegnap kora este a Széchényiben úszni például egészen nagyon varázslatos volt. Még a hidegvizes medence is kellemesen langyos... gomolyog a gőz... meg úgy az egész... fényes holdsarló alatt élvezni a mozdulatok megnyugtató monotóniáját, miközben lassan kigyúlnak feletted a csillagok.
Gz már a kijáratnál vár... eltekerünk vacsorázni, indiait, a változatosság kedvéért... a Bombay Expressben a samosa kitűnő, mint mindig... teli hassal hazatekerni kicsit nehéz, de ráérős, mint mindig... tiszta idő, száraz aszfalt... kell még valami a boldogsághoz? És most... kialvatlan... de majdnem boldog... legalábbis rémségesen elégedett.

Azt hiszem, a kicsit keserű elmúláshoz illene zenét is rendelnem...
és hát szerintem ez lehetne a himnusza... a zene... meg a szöveg...
ah nagyot üt

Gondolkodom, hogy mikor történhetett... mikor múlhatott el. Azt, hogy mikor hasított belém az érzés hiánya, tudom... tegnapelőtt. Tudom az okát is. A tisztelet... nem tisztelem már, mert nem tiszteli mások érzéseit... különös tekintettel az én érzéseimre... ilyen egyszerű. Az utolsó kis gyáva húzás... az tette be a kaput... csak lassan érlelődött meg. Fájdalmas szerelem volt... még a hiánya is fájdalmas... az üresség, amit hagyott... a félelem, hogy többé soha nem érzek így... gondolom pont ez táplálta... a félelem. Hagyott mást is azért... egy kis reményt, hogy képes vagyok ilyen érzésekre... a reményt, hogy ha majd eljön újra az ideje, akkor túl tudok lépni saját önző kis énemen... birtoklási vágyamon, ellenérveken, latolgatásokon... mindenen, mert hát ilyen az igazi szerelem. Észérvekkel legyőzhetetlen... semmi köze a józan észhez... ha bármikor, bárki, azt állította volna, hogy van... vagy akár én magam is ilyet állítottam volna... hát nem volt igazam.

Na, ez érdekes. Most kaptam meg életem legfurább szerelmi vallomását... skypeon. Szerepelt benne az összes negatívum, amit el lehet rólam mondani... aztán egy "de mégis"... furák ezek a szívügyek. Nem tudom mit kezdjek velük... mármint a szívügyekkel... még a sajátjaimat sem értem. Nem tudom például, hogy mikor és hogyan történt, de már nem szeretem azt, akit eddig... pedig elképzelni sem tudtam még egy hete, hogy valaha elmúlik... de elmúlt... ilyenek ezek a szívügyek.

Muszáj azért rávennem magam néha egy görbe estére...
Tegnap Bercivel, Madzaggal és Marcoval vertük a blattot a castroban. Alkalmam nyílt gyakorolni a társalgási angolt, különös tekintettel a káromkodásokra, mivel Marco amerikai*, az orosz kártyajáték meg, amit játszottunk nagyrészt egymás szopatásáról szól. Előtte azért megtanítottuk Marcót snapszerozni, hogy tudja mi a virtus nálunk. Mindeközben alaposan elintéztem magam egy üveg remek szekszárdi roséval... hangos lettem és frivol... ma meg piszokul másnapos. Az este további elemeit nem részletezem... pont mert hangos voltam és frivol... ahogy ez lenni szokott.

B: Ne parázzál, nem a lapjaidat néztem, hanem a melledet... a lapjaid kutyát se érdekelnek.
Dá: Na azért... végülis erre való a dekoltázsom...

*Senki ne kérdezze, mert elképzelésem sincs, hogy mi késztet egy inteligens, tanult amerikait arra, hogy ebben az országban éljen és dolgozzon éhbérért... meg magyarul tanuljon... érthetetlen.