Bohém napok

Morfondírozok, egyre csak. Most akkor ezentúl tényleg ez lesz? Mikor kihevertem a szilvesztert, behúztam a kéziféket... még elvartam pár szálat, aztán takarékra tettem magam. Járok már dolgozni, de ha tehetem ezen kívül nem mozdulok ki. Sokat vagyok itthon...sokat vagyok egyedül... nincs is kedvem máshoz... aludni, olvasni, filmet nézni, macskákkal dorombolni. Nem mintha nem lennének programok... csak rá kéne vegyem magam némelyikre. Nincs kedvem. Mint egy lassított felvétel, úgy pereg most az élet.

Nyugtalanító álmaim vannak... a bosszantó, hogy még csak nem is emlékszem, hogy pontosan mik... csak a felborzolt idegekkel ébredés, keresztben fekve az ágyon, átizzadt ágyneműben... az érzés, hogy menekülnék... a reménytelenség, hogy nem tudok sem elfutni, sem elbújni... harcolni meg gyenge vagyok. Máskor meg keresek valamit... nem tudom mi az, vagy, hogy miért kell megtalálnom... csak a nyomasztó kényszer... a muszáj. Betört a szorongás az álmaimba is. Remek.

Holnaptól újra dolgozom... rohadt nagy kedvem van. Főleg most, hogy engem is elkapott ez a fránya vírus... a légcsövem csak egy fájdalmas nyűg... szívesen abbahagynám a lélegzést... végülis csak az első öt perc nehéz.

A hétvége meg remek volt. A szex, gourmet, alvás, baráti találkozók és a jóleső csendes magány pont megfelelő arányú keveréke... hamar elment.

Visszatértem a szokásos napi egy könyv átlagomhoz... amit azért könyvelek el a javulás jeleként, mert tavaly február óta egyet sem olvastam ki, viszont vagy 15-be belekezdtem. Egyszerűen nem tudtam koncentrálni... de végre vége van ennek is, és most élvezem, hogy egyik kedvenc hobbim (ami az ágyban olvasás akár hajnalig), ismét leköt...

Nem is tudom van-e annál kínosabb, mikor igazán randán bánsz valakivel... aztán felvállalod, hordóból öntöd a fejedre a hamut... a szenvedő alany pedig ahelyett, hogy utálna, nagyvonalúan legyint. No de sebaj, úgyis ráfér egy kis alázat a nagy arcomra.

Ocsmányul viselkedtem egy helyzetben... és mentségem sincs rá... Dosztojevszkij azt mondja:

Tulajdon hitványságunk és gyengeségünk tudatában, a szégyennek van egy olyan határa, amelynél tovább már nem mehet az ember, és amelynél már éppen szégyenében kezd érezni valami óriási élvezetet.

Hát nem is tudom... lehet, hogy ezt a határt keresem... de egyáltalán nem élvezem.

Ha már ilyen termékeny vagyok ma...
Mi még a hír, lássuk csak. Az ünnepek közti magassarkúban tipegést, végre újra két kerékre cseréltem ma... ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy kurrrva hideg van... (mondjuk nekem még így is sikerült túlöltöznöm, és megizzadnom)

A kövér macskám meg fogyásnak indult... többek közt ez volt a cél a kispajtás beszerzésével. Telitalálatnak bizonyult... főleg, hogy ennyire kis eleven, minden lében kanál. Elég bizar, mikor látom a lusta, nehézkes, állandóan alvó macskámat önfeledten kergetőzni... azt hittem ismerem... ezen kívül is egy csomó új jellemvonását fedeztem fel. Az már korábban feltűnt többeknek, hogy macskához képest, kivételes inteligenciával rendelkezik... de most arra kellett rájönnöm, hogy ravasz is, mint egy róka... mindent, ami fontos neki, úgy csinál mostanában, mintha csak úgy mellékesen, véletlenül csinálná. Nem értem, hogy hová tűnt az én egyenes stílusban, hangosan követelőző macskám.

- Ha szkeptikus vagy, az segít?
- Ó, hogyne...
- Mennyiben?
- Tudok például okosan bólogatni utólag, hogy tudtam én...
- És ettől jobb?
- Hogyne. Alá is tudom támasztani... itt egy első randis párbeszéd:

Szédületes a szöveg, szédületes a körítés, szédületesek a körülmények... egyszóval ági szédül rendesen... amikor, pár pillanatra előkerül a józan esze:

- Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy te engem csak szédítesz...
- Az, hogy mit gondolsz, az a te bizniszed...
- Aha, igen... és azt gondolom, hogy valójában te egy lumpen vagy... és most épp engem szédítesz.
- Ha neked ez jó, akkor gondold ezt... mondom, nem az én bizniszem. (és vigyorog, kisfiúsan, vidáman... boldogan. meg néz a szemével, szerelmesen, kedvesen... boldogan)

nna és tényleg szédített.

- Ööö, mondd csak, ez nem ugyanaz a történet, amit már egy ideje mesélsz?
- De. És?
- Akkor ez mégsem segít...
- Dehogynem... most okosan bólogatok, hogy tudtam én...

Laca (akivel szakításunk lassan egy éves évfordulóját ünnepelhetjük) megkérdezte tegnap, hogy van-e kedvem csatlakozni, a mostanában oly divatos szakítási hullám résztvevői számára, nála szervezett, megtört szívek estéjéhez...
hát perszehogy... alapítótag lehetnék... az ősrégi sztorimmal, amin még mindig nyígok...
nem mintha új sztorik nem lennének... csak kevésbé szívettépőek... leperegnek... mégiscsak van értelme bevédekezni... sosem elhinni semmit... még azt sem, amit én mondok, nemhogy, amit más... hímneműeknek meg igazán soha semmit. Nem mintha hazudnának... neeem, komolyan gondolják ők is... amikor mondják... csak rossz a memóriájuk. Értem én.

L: Milyen hamar bírtunk új sebeket szerezni. Van tehetségünk :)
Dá: Az van :)
L: Lehetne inkább egy kis eszünk :/
Dá: Lehetne...

Hogy semmiképp ne lógjak ki a sorból... hátugye, sosem szoktam olyat... én is megfogadtam pár dolgot.
Először is: Nem fogom keresni többé... kitörlöm a telefonomból, hogy kísértésbe se essek... sőt azt is igyekszem kitörölni, hogy ismertem valaha...
Másodszor: ööö... nagyon fogok igyekezni, hogy elfelejtsem... mondom, nagyon... vagy ez már volt? Mindegy... és harmadszor: megfogadtam, hogy betartom az újévi fogadalmam... nagyon fogok igyekezni.

A többi, csak a szokásos faszkodás, amiket úgysem fogok betartani... hogy majd kevesebb cigi, pia, drog, szex... meg jobbfej leszek embertársaimmal, meg tapintatosabb... nem ilyen mindenkibegondolkodásnélkülbelegyaloglóérzéketlentuskó.

Megcsípett valamiféle eltévedt cecelégy... semmi kétség. Más magyarázat elképzelhetetlen. Mióta hazajöttem, azóta csak alszom, olvasok, alszom, eszem, alszom... na jó, néha azért felébredek... tegnapelőtt Gz kedvéért... tegnap meg M-mel kellett curryt ennem, aztán szétcsúsznom.
A macskák segítenek nekem... hajlandóak egész nap velem aludni... mikor épp nem egymást agyabugyálják.

Utálom, amilyen manipulatív tudok lenni... és akinek látnia kéne, az nem látja... bezzeg, aki jól tudja milyen vagyok, annál meg nem jön be... hiába keverem a lapokat... pontosan tudja mire megy ki... és bölcsen távoltartja magát. Egyívásúakkal kezdeni ezért nem annyira kifizetődő... egy másik pók tudja csak igazán, milyen ragadós a háló... és mégis... mit kezdenék egy szöcskével... megenném reggelire, gondolom.

Hmm
és míg elvoltam, a pasim becsajozott...
Végülis... mivel én képtelen voltam, azt mondani, hogy "szeretlek", keresett valakit, aki képes lesz... nem olyan könnyű szó ez ám... nehezen jön ki... de ha egyszer igen, akkor... nem mondhattam, mert nem éreztem azt, amit, akkor, mikor utoljára mondtam ki... fogom még? Bizonyára... ha már nem emlékszem olyan jól... és hálistennek pocsék a memóriám.
Azt hiszem jobb lesz neki... én meg nem akarok önző lenni... de egy kicsit az vagyok...

Szeretem a délvidéket. Szép volt már a vonatút is lefelé... itt még nem volt hó, de odalent, már ezüst erdők és hóval borított mezők köszöntek akkor is... szarvasok, sólymok... körözők és ágvégen gubbasztók.
Érkezés után séta a zuhogó hóban... alkalmatlan cipőben... teázás maulnál... aztán elkezdtem a titrálást... sikerült folyamatosan tartani a szintet tegnap estig. Malacevés, társasjátékozás (na ez komoly kihívás volt, abban az állapotban), himnuszéneklés tv nélkül, lent egy borospincében... 2002-es oportó, pezsgő helyett. 2008 első sétája... hóban fürdés... a már 40 centi puha érintetlen lepel, ameddig a szem ellát... eldőlhetsz, befogad. Táncolás, torzulás... és ismét magamat adtam... valahogy úgy kezdtem az évet, hogy le se tagadhatom, hogy milyen életformát szánok magamnak az új évre.
Parasztreggeli, malacsült lekvároskenyérrel... evési roham. Utána Harkány... kénesszagú forró vízben nyakig... sűrű pára, hó hull közben a fejünkre... idill. Aztán a csúszkálás a havas utakon, nyári gumikkal, a szétkészült sofőr mögött...
szeretem a délvidéket... olyannyira, hogy otthagytam a lankák között a tavalyi évemet... meg a szívem egy darabkáját is... sokmindent... hmm... átkozott nagyvonalúság.

Szétkészültem. Mindent megtettem az ügy érdekében egyébként... több mint 24 órára sikerült kikapcsolnom kognitív funkcióim egy jó részét, és belemerülni egy másféle tudatállapotba. Most józanodom... dirib-darabokból újra összerakom... magam... meg az elmúlt két napot.

Ma valahogy csak meghalni jár belém a lélek... Pedig tegnap még rendben volt minden... végre úgy töltöttem egy napot, ahogy már rég akartam, egész nap ágyban... alvás, olvasás. Valamikor délelőtt romlott el... lett olyan rosszízű. Igyekeztem egész nap a szokásos, ilyenkor bevált dolgokat csinálni, mint főzés, takarítás, cicázás... még enni is volt kinek adnom... Laca jött át ebédelni.
Nem tudom mi lelt... de rosszabbul vagyok, mint egy hónapja bármikor... annyira kiszállnék. Ehelyett holnap reggel felszállok egy pécsi vonatra és Villányig meg sem állok... jónak igérkező szilveszteri buli... valamiért mégsem tud feldobni... egyenlőre... de majd holnap.
Lehet, hogy csak túl sokat hallgattam Lackfi János verseit Lovasi előadásában... egyébként remek versmegzenésítések.

"Egyre kevesebbet adok,
 egyre többet védekezek.
 sokak közt, magam maradok,
 s magamtól ki védene meg?"

No meg egy kis tegnap esti csendélet...

Most, hogy mindenki megkapta már a saját példányát, azt hiszem ideje közzétennem ezt a két gyöngyszemet...

 

Baszki. Nagyon szar éjszakám volt...
Még berúgva is nehezen aludtam el... aztán Cat volt olyan drága, hogy felhívott fél háromkor, mert nem hagyta aludni a lelkiismerete... ezért úgy gondolta, én se aludjak már... nem is tudtam visszaaludni. 
Mély álomból ébredve a következő szabódást kellett végighallgatnom: Te, most én mennyire bántottalak meg este... azt hiszem kicsit erős volt, és pontosan tudom, ha sértett, akkor sem árultad volna el egy arcrándulással se a többiek előtt (mondjuk ez egyébként igaz is... kicsit ismer azért)... és rohadtul nem volt kedvem kifejteni neki félálomban, hogy mit is gondolok erről...

de majd most. Az volt, hogy meséltem valamit Catnek a vacsora asztalnál, egy olyan sztoriról, amit ő még nálam is jobban un már... amikor egy ritkábban látott barátunk rákérdezett, hogy mi is a történet. Ekkor Cat előre exkuzálva magát... miszerint ez már úgyis nagyon kikivánkozott belőle, és ezért most ő elmesélné a történetemet, ha nem bánom... kb. tíz igen tömény cinizmussal fűszerezett mondatban elmesélte a sztorit.
Én röhögtem mint állat... és csak az volt bennem, hogy nem is érdemelt ennyi szónál többet. Igazából tükrött tartott elém... mégha kicsit görbét is (mi másra jók a barátok)... és felszínre hozta az ezzel kapcsolatos szégyenérzetemet. Mert igazából erről van szó... szégyellem magam önmagam előtt... amiért nem tudtam/tudok a magam ura lenni. És ez helyretett... és perszehogy bántott egy pillanatig... az igazság néha fáj... az a dolga.

Ma voltak nálam Laca családtagjai, úgymint ex anyósom, apósom, sógornőm és a kislánya. Még mindig veszett módon hiányoznak... de azért gondolunk egymásra, azt hiszem. Ajándékot is kaptam ám. Így lett életem első gucci cipője... végül teljesen el fogok hülyepicsásodni.

Ma este pedig szűk értelemben vett baráti társaságommal tartottuk meg a karácsonyi vacsorát, ahol randomizált módon ajándékoztuk egymást. Plussz Laca hozott nekem egy üveg remek szekszárdi rosét... hogy vajon miért, és honnan gondolta, hogy hasznát veszem... nem is tudom.

Ja és igen, perszehogy be vagyok rúgva... de ez nem újság... azt hiszem.