Baszki. Nagyon szar éjszakám volt...
Még berúgva is nehezen aludtam el... aztán Cat volt olyan drága, hogy felhívott fél háromkor, mert nem hagyta aludni a lelkiismerete... ezért úgy gondolta, én se aludjak már... nem is tudtam visszaaludni.
Mély álomból ébredve a következő szabódást kellett végighallgatnom: Te, most én mennyire bántottalak meg este... azt hiszem kicsit erős volt, és pontosan tudom, ha sértett, akkor sem árultad volna el egy arcrándulással se a többiek előtt (mondjuk ez egyébként igaz is... kicsit ismer azért)... és rohadtul nem volt kedvem kifejteni neki félálomban, hogy mit is gondolok erről...
de majd most. Az volt, hogy meséltem valamit Catnek a vacsora asztalnál, egy olyan sztoriról, amit ő még nálam is jobban un már... amikor egy ritkábban látott barátunk rákérdezett, hogy mi is a történet. Ekkor Cat előre exkuzálva magát... miszerint ez már úgyis nagyon kikivánkozott belőle, és ezért most ő elmesélné a történetemet, ha nem bánom... kb. tíz igen tömény cinizmussal fűszerezett mondatban elmesélte a sztorit.
Én röhögtem mint állat... és csak az volt bennem, hogy nem is érdemelt ennyi szónál többet. Igazából tükrött tartott elém... mégha kicsit görbét is (mi másra jók a barátok)... és felszínre hozta az ezzel kapcsolatos szégyenérzetemet. Mert igazából erről van szó... szégyellem magam önmagam előtt... amiért nem tudtam/tudok a magam ura lenni. És ez helyretett... és perszehogy bántott egy pillanatig... az igazság néha fáj... az a dolga.
