Ő:

"Szeretek vele beszélgetni. Minden alkalommal kiderül valami új, esetleg tisztázódik félreértés, felmerül egy új gondolat. Mindig jutunk valami újra.

És tegnap-ma kövek is gördültek, lefele, szívekről."

Én:

Szeretek vele beszélgetni. Minden alkalommal ráébreszt, hogy némely dologban milyen felszínes tudok lenni, meg a kezdeti benyomásaim rabja... a tükör, amit elém tart őszinte, de mégsem bántó... őszintesége ellenére hízelgő. Gyarlónak lát. Jó módon gyarlónak. Mindig meg tud lepni, egy furcsán bölcs megjegyzésével, amire legkevésbé számítok tőle.

És képes elengedni, mert meg akar tartani...

Nem akartam vele találkozni tegnap, mert olyan voltam, mint egy időzített bomba. Aztán mégis, mert kétségbeesést hallottam az ő hangjában is. Aztán későig ültünk a Wagonban... láncdohányoztam, beszélgettünk. Egy idő után azon kaptam magam, hogy már mosolygok is... ő is. Kinevettük egymást... magunkat. Elkapott az érzés, hogy néha mintha a bátyám volna... mondtam neki. ("Te vagy az idősebb, hülye!") Belehajoltam a nyakába... nyáresték illatát árasztotta... pedig nyarunk nem is volt közös... lehet, hogy nem is lesz... de nem számít. A tiszetelet számít, meg a szeretet... de főleg a tisztelet, megtisztelni a másikat azzal, hogy igazat mondunk neki... mindig igazat. Tartoztunk egymásnak egy-egy vallomással, amit kicsit pirulva tettünk meg, és csodálkozva, hogy a másik nem dühös kicsit sem. Szeretem mindezért.