Teljességgel alkalmatlan vagyok arra, hogy megálljak, és azt mondjam: igen, most nekem jó. Mert mindig önsajnálok, drámázok, futom a felesleges köröket.
De most mégis... merőben szokatlan.
Ülök egy bazinagy szarkupac tetején, és mégis bárgyún vigyorgok.
Szinte kínos.

Ne is nagyon figyeljetek most ide, holnap majd újra nyígok, ígérem... az sokkal érdekesebb, de ma, ma nem... ma itt csak nyáladzás lesz kéremszépen.
Nu, hát akkor hadd folyjon: