A délelőttöt Koalagi barátnőmnél töltöttem. Rég beszéltünk ennyit, ilyet. Jó volt... lemondtam a fodrászt is, hogy maradhassak, annyira. Mondott egy nagyon furát.
Valami olyasmi volt, hogy gyönyörűszépnek tartja azt, ahogyan őszintén próbálok élni, (mikor arról panaszkodtam épp, hogy képtelen vagyok ellenállni a késztetéseimnek, a szókimondásnak, akkor is mikor nem lenne ott a helye...) még akkor is, ha ez külső szemlélő számára épp közönségesnek tűnik... és, hogy fényévekre vagyok attól a megalkuvó, képmutatótól, aki akár egy éve is még voltam.
Iszonyú jól esett, mert azon kevesek egyike, akinek elhiszem még azt is, ha jót mondd rólam... mert ő ugyanaz, aki alig több mint egy hónapja ordenáré módon lebaszott, mikor gyónni mentem hozzá, azért, hogy valaki ki is mondja, azt amit az akkori viselkedésemről gondoltam... és ő ki is mondta, szemrebbenés nélkül, igen, hogy minősíthetetlen, hiú, és még aljas is.

Sosem hiszek a hízelkedőknek... csak azoknak, akik nem bánják, ha olyat kell mondaniuk néha, ami fáj... és a rágalmazóknak sem hiszek, csak azoknak, akik szólnak akkor is, ha épp szerethető vagyok. Mert az vagyok. Mindenki az... majdnem.