Tegnap elfogott a pánik.

Az életem egy idill egyébként. Teljesen elveszünk egymás pillantásában, s amikor nagyritkán felpillantunk, mosolyogva állapítjuk meg, hogy megint csak a díszlet változott... városliget, hajógyári sziget, margitsziget, római part, füstös kocsmák, kerthelységek, rakpartok, szemétdombok, padok... napsütés, zuhogó eső, csillagos ég, felhős telihold. Mi meg csak állunk a forgószínpadon és bárgyún mosolygunk.

De tegnap este nem mosolyogtam. Csak simán pánikba estem... még mindig szikla van tőle a gyomrom helyén. Nem volt elég a rémület, a hideg veríték, még a szavakat sem találtam, amivel megnyugtathatnám, amitől megnyugodnék. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden került a múltamból még a megfelelő helyre, most meg talán túl korán voltam túl biztos a saját érzéseimben... és ez túlságosan hasonlít valamire, amitől inkább szabadulnék, és amit ez a - egyébként ezúttal teljesen megalapozott - bizonyosságérzés rendre előhív.
Egyszerűen képtelen vagyok megbízni a saját értékítéletemben. Hisz tévedtem már. Nagyot tévedtem, és a tévedésem még most is kísért. Nagy nehezen most újra elhittem, hogy vannak giccses tündérmesék... nem akarom elszúrni. Mert el tudnám, az tiszta sor... tehetségem van hozzá. Remélem eszem több van.