Bohém napok

Pont fél éve. Keddi nap volt. Egy keddi éjszaka inkább.
Nem szeretek rágondolni, de nem tudok nem rágondolni.
Elmúlik valaha belőlem?

Tudom mit tettem tavaly nyáron... őrültséget.
Összeszedtem egy jó hosszú időre kitartó lelki nyomorúságot.
Azóta sem tudom abbahagyni az agyalást, hogy vajon mit kellett volna másképp csinálnom, hogy most ne így legyen... ne ez legyen. Hogy megnemtörténtté tegyem... vagy, hogy sikerüljön. Bármit, csak ne ez legyen. Ez a bőröm alá bújt állandó késztetés. Ez a képzelgés, hogy vajon mit csinál épp, hogy vajon jól van-e.
Bármi csak ne ez legyen. Ez a csend... az a fajta csend, amikor a moziban elszakad a film... és te ott maradsz ülve, bizonytalanságban, hogy fog-e folytatódni, és ha igen mikor.
mert tudom, hogy eszébe jutok néha... ha csak pillanatokra is.
Jó lenne, ha nem gondolna rám... még jobb lenne, ha én nem gondolnék rá.

És írom mindezt úgy, hogy kvázi boldog vagyok, kvázi elégedett vagyok.
Kvázi élek.

Igaza van Dreamnek. Azt találta mondani, miközben a pinacoladaját hörpöltem, hogy be vagyok oltva boldogság ellen... tiltakoztam, decsakúgy megszokásból... tudom én.



még mindig, a nyakamon a sugarak a kezeid...