Szuperszónikus sebességgel peregnek maradék életem napjai. Hipp-hopp már csütörtök van. Hipp-hopp mindjárt harminckettő leszek. Nahát.

Sokmindent akartam ide írni, sokmindenről, pölö a szombatról, ami gombás tojásról, egy remek barátról, dechatlonozásról, és kapcsolati krízishelyzetkezelésről szólt... vagy a vasárnapról, ami szuper beszélgetős, de szigorúan alkoholmentes bulikkal, biciklizéssel telt, a hétfőről, amikor főztem, a keddről, amikor gyerekfelvigyáztam, vicces defektem volt, és ismét főztem (ill. inkább sütöttem... császármorzsát), a szerdáról, mikor pszichológusnál voltam, és még mindig Kabóca kerekével szenvedtem.  De ugyanígy írhattam volna egy vacsorameghívásról, ahol utánozhatatlan tonhalas kapros tésztát kaptam, a múlt hét közepén... de valahogy sosincs időm semmire mostanában.

Az eredmények, amiket felmutathatok, a következők:
Egyre több hivatalos ügy tornyosul elintézetlenül a fejem tetején, a sok főzőcskétől és zabálástól visszahíztam két kilót. A sok munkától minden nagyizületem ki van purcanva. Nem járok eleget uszodába, gyógytornászhoz, masszőrhöz.
Visszaszoktam a teázásra, alkohol helyett, és rákattantam a lipton egy zöldteájára (amit Dream szekrényében leltem), a szokásos borsmenta helyett.

A napok meg csak peregnek, én meg csak szédelgek egyiktől a másikig, szaporodó lila foltokkal testszerte, és puklikkal a fejem búbján (le vagyok kicsit szedálva, és mindenhova beverem a fejemet, odaverem magamat).

Most kicsit elegem van.