Nem is emlékszem mikor történt utoljára, hogy ennyit aludtam egyhuzamban... talán mikor beteg voltam. 12 órát húztam le... két megébredéssel... hihetetlen erejű álmokkal.
A rég és közelmúlt mindenféle darabkái tűntek fel bennük.
Kávézás közben rendezgetem őket a fejemben... jó is, hogy ilyenkor egyedül lehetek... valószínűleg ezért nem szeretem, ha reggel bárkihez szólnom kell az első kávém előtt... harapós bírok lenni, ha kizökkentenek a gondolatfolyamból... gyakran termékeny pillanatok ezek.
Álmodtam...
például a tegnapi telefonbeszélgetésről koalagival... arról szólt, hogy mennyire sűrű az élete mostanában, és mennyire utálja magát azért, hogy nem tud olyan jó barátunk lenni, mint szeretne... hogy pont az igazán fontos dolgokra nincs ideje mostanában... Szerintem meg telefonon is ugyanolyan jó barátom, és rengeteget segített így is a mult hónapban, mikor nagy szükségem volt rá... de mindegy...
Az álomhoz tartozó gondolatfolyam meg a következő...
Azt látom a környezetemben, hogy rengeteg a magányos ember... és valamiért a legtöbb közülük még csak nem is kapcsolaton kívül él.
Sokkal mélyebb a magányuk, mint az enyém, aki egyedül vagyok.
Hozzájuk képest igazából nem is vagyok magányos... akkor vagyok egyedül, amikor szeretnék... (és ez elég gyakori), és ha arra vágyok, hogy meghallgassanak, vagy méginkább meghallgatnék másokat, mindig ott van akire szükségem van (persze ez alól is van legalább egy kivétel...ilyenek ezek a mindigek... sosem igazak)... és talán sikerül ott lennem, mikor szükség van rám.
Ezért van az, hogy úgy érzem, már nem tudok kompromisszumokat kötni, ha párt kell választanom... és egyre kevésbé tudok... (ezért volt hibás a helyzetértékelés, mikor megkaptam, hogy csak valakire vágyom... nem pont rá... ami még igaz is lehet egyébként, mert nem csak egy perfect match létezik gondolom, csak a nagy számok törvénye szerint elenyésző a valószínűsége, hogy rövid időn belül találjak másikat... persze azért nem lehetetlen... meg különben is, ha perfect match lett volna, akkor még mindig itt lenne... meg ha a nénikémnek kereke lett volna, akkor ő lett volna az omnibusz)
Álmodtam még...
magamat vissza egy konyhaasztalhoz, ahol egy gyerekkori emlékemet meséltem el, olyan szenvtelenül, mintha nem is velem történt volna...
pedig addig mindig megrázott az is, hogy csak gondoltam rá... erős kép.
Már akkor azt a megjegyzést találtam tenni... főleg magam számára, a margóra, hogy furcsa, hogy még csak nem is sírok már ezen.
Utólag azt gondolom, hogy addigra már elengedtem... mint oly sok mindent a múltból... mert muszáj elengedni, befogadni, néha feledni... a rosszat és a néha jót is... megbocsájtani, vagy ha az nem megy, csak legyinteni, hogy ahh nem számít ez ma már semmit sem... mertmertmert
ha nem tesszük, akkor annyira leterheli a múlt a lelket, hogy megszűnik szárnyalni... és nincs többé jövőd sem. Belenehezülsz a sárba.
Ez fontos... ha nem így lenne, már nagyon keserű lennék és dühös... derűsnek lenni jobb... néha úgy érzem, hogy csak átengedem magamon az életemet...
hadd folyjon...
"Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál." /József A./
