Nem is értem mi romlott ma el, hogy a nap végére ilyen rosszkedv szállt meg... még a ma esti bulira se sikerült magam rávenni... nincs kedvem embert látni, nincs kedvem inni, jópofának, viccesnek, kedvesnek lenni... pedig...

Egy akkora mosollyal az arcomon ébredtem reggel, amilyennel olyan ritkán, hogy pontosan emlékszem a napjára is, mikor történt utoljára (szeptember második napja volt).

Hihetetlenül gyönyörű álmom volt... részletes színes, illatos... egész délelőtt újra és újra lepörgettem, bevéstem, szívemre tettem.

A régi házunk kertjében játszódott... de nem egészen az volt, mert a színek harsányabbak a fák szebbek, magasabbak... kora őszi kert volt, még majdnem zöld, teljes lombbal, szilvaillattal... még mindig az orromban érzem a túlérett szilvát.

A szokásos villás ágamon hevertem, a szilvafán, olvastam (ahol valóban sok órát töltöttem olvasással), amikor a fa alá állt egy kislány és megirigyelte a remek szórakozásomat... felkéredzkedett. Térdhajlatomat egy ágba akasztottam, lelógattam magam, csuklón ragadtam, felhúztam magamhoz.
Most már ketten rejtőztünk a lomb rejtekében, a világ elől. (Ennek szilvafának lombja egyébként is mindig menedék volt... a saját kis világom)
Semmiségekről csacsogtunk, halandzsáztunk, kacagtunk...
És ennyi... ennyi elég is a vidámsághoz

Furcsán erősek voltak a képek egyébként... olyan rajzfilmszerűen harsányak... és a figurák is túlzók... saját magam huncut manó, a kislány meg tényleg tündérszerű... ősöreg, bölcs szemekkel, a tekintete mint egy kút, olyan volt...

a legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy ki volt a kislány modellje a való életből... mert létező személy volt... csak ébredés után esett le... nem értem én néha a tudatalattim.