Feltűnt ám nekem is, hogy egy kicsit keserűbb lett a hangnem...
Érdekes, hogy azt gondoltam, hogy mire összekapom magam, kevésbé leszek cinikus... ehhelyett csak rosszabbodott a helyzet. Igazából ez azért ijesztő, mert a cinizmus fő tápláléka az önsajnálat... és én utálom magamat sajnálni... nem is lenne miért, az életem akár rendben is lehetne...
Azért mindig el tudom intézni, hogy ne legyen...
Jelenleg éppen azért utálom magam, mert úgy tűnik rém érzéketlenül ki bírom használni az ellenkező nem példányait, ha a szükségleteim úgy kívánják... csak annyi kell, hogy valaki tálcán kínálja magát... ide lőj... és én megteszem. Undokundokundok.
Próbálok azzal takarózni, hogy legalább őszintén teszem mindezt... de attól, hogy verbalizálom, még nem lesznek becsületesebbek a kis játékaim... de nem tudom abbahagyni.
Azt hiszem az a legbiztonságosabb most minden érző szívű férfinak, ha messziről elkerül... valamiért akarartlanul összejön nekem, amit már korábban megfigyeltem... akinek összetörik a szívét, az maga is rombolásba kezd... és nem azon csattan, aki bántotta, hanem olyanokon, akik jobbat érdemelnének (és közben cinikus énem megvonja a vállát... miért én ezt érdemeltem? ...nem)
lábjegyzet
igazából, még azt sem mondhatom, hogy bántottak... mert nem... hacsakúgynem, hogy nem kaphattam meg az egyenes választ... hogy miért... engem meg mindig aggasztanak ezek az ostoba kauzalitások... rosszul alszom tőlük.
