Egy kicsit visszaestem ebbe a betegségbe... de mégis jobban vagyok mint augusztus közepe óta bármikor.
Tegnap délután kettőkor lefeküdtem, és leszámítva azt a másfél órát, amit teázva töltöttem, gyakorlatilag reggelig aludtam folyamatosan.
A szorongó pánikom, az álmatlanságom úgy múlt el, mintha elfújták volna.
Nem értem, hogy miért nem tudok hallgatni sosem az ösztönlényemre, aki mindig tudja, hogy mi van... sőt azt is, hogy mi lesz.
Talán mert túlságosan vágytam arra, amiről tudva tudtam, hogy nem lehetséges... és ahelyett, hogy elfogadtam volna a bennem lakó látnok tanácsát, inkább irreális félelmeknek minősítettem őket... még akkor is, mikor pontról pontra beigazolódni látszottak.(azért annak külön pikantériája van, hogy öt nappal korábban, egy bejegyzésben, még le is írtam, hogy mi fog következni)
Mindenesetre azért megnyugtató, hogy ennyire tudom, hogy hogyan működnek a dolgok... csak még elfogadni kéne megtanulnom...
hogy nincsenek tündérmesék...
hogy nem lehet valakivel házat építeni, aki csak romokon gázol...
aki mindig kifogásokat keres...
aki csak a hibákat keresi, és találja...
aki lebeszéli magát arról, hogy igazán éljen, mert az tartja életben, hogy ugyanazokat a köröket rója... lebeszéli magát arról is, hogy érezzen, mert retteg attól, hogy egyszer fájhat.
Azt hiszem, én ezt sosem fogom tenni... mindig meg fogom próbálni... sosem fogom rögtön menekülőre fogni... mindig szembe fogok nézni...
mert nem baj, ha fáj.
"Akik az értelmét keresik mind élni felejtenek.
Ez titok volt eddig de most jobb ha megtudod:
Csak úgy nem jutsz pokolra ha magadtól odamész,
Két szék közt a padlóra is csak akkor nem kerülsz,
Ha belátod hogy muszáj vagy és arra a kis dombra
Amit emlegetni szoktunk most magadtól lecsücsülsz."
/Hiperkarma/
A fájdalom az ár, amit meg kell fizetni a próbálkozásért. Aztán le kell vonni a tanulságokat, és fel kell újra állni... és továbbmenni.
Az pedig, aki egyszer fölállt, az mindig fel tud... mert már tudja, hogy képes rá... csak idő kérdése.
